Vajtó Lajos nem mumus

Bár a http://www.vajtolajos.blogspot.com/ kétség kívül ötletes kezdeményezés, ám az olvasókban és főleg a kívülállók nagy részében tévesen azt az érzetet kelti, hogy a magyar lóversenyzésben utóbbi években bekövetkezett mélyrepülésért egyedül „az egyenlők között is egyenlőbb”, első számú vezető a felelős.

A szorgos gyűjtőmunkával előállított blog az internetes médiában fellelhető cikkeken keresztül szembesíti a Nemzeti Lóverseny Kft. igazgatóját az elmúlt évek során tett nyilatkozataival és az ezekhez képest bekövetkező (főleg negatív) események láncolatával, illetve bemutatja a vezetői kommunikáció és a magyar lóversenyzés rideg valósága közti szakadékot.

A bejegyzéseket olvasva első blikkre valóban katasztrófálisnak minősíthetnénk a két vállalat (versenyszervező, NL és fogadásszervező, MLFSZ) irányítását, ám hozzá kell tenni, hogy egy vállalkozást akkor lehet jól vezetni, ha a tulajdonosok célja világos, és van hosszú távú koncepció, melyhez viszonyítva érdemi döntéseket lehet hozni. Ebből következik, hogy bárki is foglalná el Vajtó székét, csak abban az esetben végezhet valóban építő jellegű munkát, ha végre az állami tulajdonos, MNV Zrt. elengedné a lóversenyzés kezét, és 60 évvel az államosítás, 20 évvel a rendszerváltozás után visszaadná a sportág irányítását a benne érdekelt szervezeteknek, ahogy ez már minden más sport esetében megtörtént.

Ideális esetben a lóversenyszervezés, -rendezés joga, a fogadásszervezési feladatok felügyeletével együtt egy megalakuló lósportszövetség kezébe kerülne, garantálva lenne, hogy a Kincsem Park és Alag, mint a 180 éves magyar lóversenyzés bázisai szent és sérthetetlenek, privatizálásuk egyszer s mindenkorra lekerül a napirendről, és komoly fejlesztéséket követően megkérdőjelezhetetlenül a hazai ló és lovassportok bázisaként működnek tovább.

Mivel hosszú évekig a lóversenyzés és vele együtt a Kincsem Park és Alag privatizálása volt az első számú prioritás, így a vezetés végső soron ki volt szolgáltatva a tulajdonosi érdekeknek és feladata kimerült a régi, működésképtelen állapot konzerválásában. Magában a privatizálás módjában a vagyonkezelő évekig tanácstalannak bizonyult, a sikertelen 2007-2008-as pályázatot követően pedig ismét teljes bizonytalanság uralkodik napjainkig.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a vezetés mindent kihozott a lehetőségekből, különben nem lenne ilyen nagyfokú elégedetlenség a résztvevők körében. A tenyésztési prémium kvázi eltörlése, a futtatók elégtelen megbecsülése, a futófelületek kritikán aluli állapota, a vendéglátás színvonala és ár-érték aránya, a közönség (vevő) szerzés és megtartás egyértelmű csődje, a fogadási forgalom majdnem 50%-os csökkenése, a kialakult, előre megtervezett versenyrendszer önkényes és indokolatlan felborítása, a fiatal és elkötelezett szakemberek eltávolítása a cégtől, az értelmetlen milliós beruházások együttesen vezettek oda, hogy a többség azt mondja: azonnali változásra van szükség.

Repülésbiztonsági szakértők szerint egy légikatasztrófához átlagosan hét hibára, tévedésre, emberi mulasztásra van szükség. Önmagában egyik sem vezetne tragédiához, viszont ezek halmozódása okozza a katasztrófát. A legnagyobb problémát egyértelműen a szükséges kommunikáció hiányára vezetik vissza, mint minden gond gyökerét. Legyen az bármilyen közösség vagy szervezet, ha az érdekeltek nem kapnak és adnak egymásnak elég információt, az szükségképpen rossz döntésekhez, hosszútávon elégedetlenséghez vezet.

Vajtó Lajos pellengérre állítása helyett nagyobb szükségét látom a lóversenyzésben érdekelt csoportok hivatalos szervezetbe (egyesületekbe) tömörülésének, mivel így alakulhat ki az a párbeszéd, amely megteremtheti az új, szövetségi formában történő működtetés alapjait.

Egyértelművé kell tenni, hogy a versenylófuttatók, vagyis tulajdonosok és a tenyésztők azok, akik még a hátukon viszik ezt a nemzeti hagyományokkal büszkélkedő sportot. Ők tesznek bele évről évre százmilliókban mérhető tőkét a rendszerbe, ami a folyamatos állami támogatás ellenére is rég befuccsolt volna nélkülük. Az idomárok, hajtók, lovasok és lovászok felelőssége viszont a színvonalas felkészítés és versenyzés megvalósítása, ami nélkül viszont a fogadók végképp más szórakozás után néznek. (Sajnos hatványozottan nagyobb a konkurencia a szórakoztató iparban, mint akár a hetvenes-nyolcvanas években.)
Az egészhez a nagy keretet a versenyszervező, -rendező szolgáltatja, aki a fogadásszervezővel kooperálva biztosítja a versenyzéshez, szórakozáshoz, fogadáshoz (a lóverseny, mint termékhez) szükséges feltételeket, és a szabályok betartását.

Ez a szisztéma nemigen működhet másképpen, nagy egymásrautaltság és a működési feltételek folyamatos finomhangolása jellemzi, ráadásul valami egészen újat kell kitalálni. Nem lehet szolgaian átvenni egyetlen külföldön jól bevált megoldást sem, hiszen ebben a szorongatott helyzetben csak mi vagyunk. 20 éve senki nem oldotta meg a hazai lóversenyzés problémáját. Közben elveszett a legendás Kerepesi úti Ügető, elmaradtak a szerdai, csütörtöki versenynapok, megfogyatkoztak a futamokban induló lovak, szinte nullára csökkent a „lovi” társadalmi rangja, ismertsége pedig csupán a verhetetlen "Alagi rakétának" köszönhetően tudott érezhetően növekedni.

Innen kell elkezdeni, segíteni nem fog magunkon kívül senki, leszámítva Overdose-t, aki a magyar lóversenyzés önkéntes és felbecsülhetetlen marketing felelőse, de jelenleg sajnos harcképtelen. Így hát marad az összefogás, Dózi, te pedig gyógyulj meg!